Hársing Hilda élőben látta a francia musicalt 2001. novemberében. Úgy hiszem, ezért sokan irigyeljük őt... :)Leírta, hogy mit gondol az előadásról, ezt olvashatod a továbbiakban!

Roméo et Juliette (vélemény olyantól, aki élőben látta Párizsban)

Már a buszról, útban a repülőtérről Párizs belvárosa felé színházi plakátokon akad meg az utazó szeme. A harsogóan színes óriásplakátokon kizárólag az ügyeletes zenés szenzációkat hirdetik. Mire beérünk a város szívébe, nagyjából össze tudjuk állítani az évad Top 10-ét anélkül, hogy műsorújságot vennénk a kezünkbe. A slágerlista első három helyén a "Notre Dame de Paris", a "Roméo et Juliette" és az "Une Carmen arabo-andalouse" osztozik.

Mikor a repülőtéri járat felkanyarodik a Montmartre meredek lejtőjére, idegesen kapok a táskámhoz, lázas kutatásba kezdek, hogy megvan-e az aznap esti színházjegyek foglalásáról tanúskodó e-mail. Több hetes küzdelemmel a hátam mögött, igénybe véve a budapesti Francia Intézet segítségét, sikerült két jegyhez jutnom, pontosabban két jegy ígéretéhez, hogy megnézhessem a bevételi és nézettségi csúcsokat döntögető új francia musicalt, a Roméo et Juliette-et.

Az e-mail a helyén, most már csak el kell jutni a Palais Des Congres-be. A hatalmas kongresszusi palota az Étoile-on túl, Párizs új, modern városrészében található. Némileg lehervaszt, hogy a Diadalívet elhagyva, az Avenue de la Armée-n haladva szinte kizárólag motorkereskedés látható az út mindkét oldalán, de igyekszem hirtelen feltámadó előítéleteimet félre tenni, s mire újra optimista lelkiállapotba kerülök, feltárul előttem a Place de la porte Maillot óriási tere hipermodern épületegyütteseivel.

A Palais des Congrés épülete az egyik legnagyobb. Hogy mi minden kapott helyet ebben a kultúrházzal kombinált business centerben, ahhoz nincs elég fantáziám. Mindenesetre a színházterem bejáratához üzletsoron és kávéházakon keresztül vezet az út. A színház lépcsőjén fiatalok ülnek, nem is kevesen, mint akik jegyre várnak. Ezt jó jelnek tekintem. Az előadás fél kilenckor kezdődik. Nyolc óráig át kell vennem a jegyeimet. A pénztárnál minden rendben, a számítógép rögzítette a rendelést, még a bankkártyaszám is stimmel. Boldogan nyugtázom, hogy a kivételezett kevesek között lehetek, akik ha nehezen is, de jegyhez jutottak. Végre belépek a szentély kapuján.

Egy pillanatra elbizonytalanít, hogy a kapun túl is hangulattalan üzleteket látok, de ezek legalább valamilyen módon az előadáshoz kapcsolódnak árukészletükkel. Trikókat, sapkákat, ékszereket, lemezeket, plakátokat árulnak Roméo et Juliette felirattal, valamint egy kivételesen tartalmas és kivitelében kifejezetten igényes műsorfüzetet. Gyorsan elhatározom, hogy semminek az árát nem számolom át, a jegyárral már megtettem, és azóta is leesett államat keresik a pénztárak környékén.

A színház előtere egyébként teljesen hangulattalan, olyan, mint egy sportcsarnoké, funcionális és rideg. A kisebb pultoknál sört és pattogatott kukoricát árulnak, ettől is megriadok egy kicsit, a hatalmas ruhatárak szinte üresek. Már negyed kilenc.

Nincsenek túl sokan. Szorongatom a nehezen megszerzett jegyet, igyekszem kisilabizálni, hogy hová is szól. Képtelen vagyok eligazodni rajta. Segítséget kérek egy egyenruhás hölgytől, aki átküld egy másikhoz, majd a megjelölt ajtónál egy harmadik fogad. Végre kitárul előttem a megfelelő ajtó.

Egy pillanatra megállok, észre veszem, hogy nem lélegzem. A színházterem mérete minden várakozásomat felülmúlja. Két-háromezer fősre saccolom, de később, mikor összeszámolom a szektorokat és a sorokat, be kell látnom, hogy legalább ötezer férőhelyes. Odabent már néhány ezren a helyükön ülnek, pattogatott kukoricát ropogtatnak, és sört isznak. Az egyenruhás hölgyek mindenkit a helyére kísérnek, mert magától senki nem találna oda. Az utolsó percekben teljesen megtelik a terem. Úgy érzem magam, mint egy popkoncerten. Nyolc óra harminc perckor felhördül a tömeg, majd tapsolni kezdenek. A nézőtér közepén, nem messze tőlem hatalmas keverőpult áll. Ekkorát még nem láttam, de ilyen széles színpadnyílást sem. De nem érek rá ámuldozni, mert megszólal a nyitány. Újabb üdvrivalgás ötezer torokból.

A mű betétszámait már jól ismerem. Számtalanszor meghallgattam az előadás CD- jét, és a francia csatornákon unalomig ismételt klipeket is láttam. Tudom, hogy a Les Rois Du Monde (Az élet császárai) című szám hetekig vezette a francia slágerlistákat, hogy majdnem ugyanannyira népszerű a Vérone (Verona) és az On Dit Dans la Rue (Azt beszélik utca hosszat) című is. A lemezborítóról az is kiderült, hogy a produkciónak magyar vonatkozása is van, hiszen a szimfonikus részeket a Budapest Szimfonikus Zenekar játszotta fel Drahos Béla vezényletével a Magyar Rádió egyik stúdiójában...

Hiába keresem a zenekart. Az előadás fél playback, vagyis az énekesek élőben énekelnek rá a felvett zenekari alapra. Ez egy pillanatra elkedvetlenít, mert szeretem az élő zenét, számomra a színházhoz hozzátartozik az itt és most estlegessége, de a kitűnő, lemezminőségű hangzás hamarosan kárpótol. Kétségtelen, hogy Gerard Presgurvic kiváló zeneszerző, és a Carolin Petit-vel készített hangszerelés kivételes mestermunka. Már a nyitány megnyeri a közönséget. Olyan hatásos, hogy egyelőre alig tűnik fel a monumentális díszlet, mindössze egyetlen kissé zavaró jelenségre figyelünk fel, egy halotthalvány fehér ruhás táncosnőre, aki végig járja az egymás fölötti árkádsorokat, s minduntalan nagyon szenved. Ez így marad egyébként az előadás végéig. A kísértetre maszkírozott hölgy végigvonaglik az egész zeneművön unalmasan és kellemetlenül, gyakran értelmezési nehézséget okozva a publikumnak. Az előadás végén a gyengébbek kedvéért elárulják, hogy ő a halál, de ezt valóban csak a gyengébbek veszik komolyan, mert mikor a rendezői önkény úgy kívánja, a történet tevékeny alakítójának szerepében tetszeleg. Ő valószínűleg a Redha művésznévre hallgató színházi mindenes (rendező, dramaturg és egyben koreográfus) kreálmánya, ugyanúgy, mint a Poéta is, aki viszont minden ok és következmény nélkül a cselekmény egy kitüntetett pontján hetykén megjelenik (talán magát Shakespeare-t idézi meg), elénekel egy számot, majd eltűnik örökre semmilyen űrt nem hagyva maga után.

Visszatérve a rendezőre, aki a műsorfüzet szerint a darab szerkezetének is meghatározója volt, mintha a két veronai szerelmes történetét nem tekintené tökéletesen ismertnek. Mintha nem bízna abban, hogy a közönség magyarázó mankók nélkül is megértheti a cselekményt. Ahelyett, hogy a számokat, melyek többnyire kimerevített, felnagyított pillanatok, erős drámai szituációkba helyezné, általában inkább leegyszerűsít, mozgássorokkal illusztrál. Semmit nem bíz a nézők fantáziájára. Kishitűsége már az első számnál, a Herceg dalánál (Vérone) lelepleződik. A kék ruhás Montaguek és a pirosba öltöztetett Capuletek a nyílt utcán egymásnak esnek. Az összecsapást, melynek majd a Herceg megjelenése vet véget, ötven táncos igyekszik lemozogni. Nemre és korra való tekintet nélkül szaladgálnak össze-vissza, és minduntalan hihetetlen lökdösődésbe fojtják indulataikat. A koreográfus Redha számára nem léteznek a tánckarban karakterek, csak mozgatható testek, melyek még saját nemi jellegüket sem fejezik ki, a nők csupán arról ismerszenek meg, hogy szoknyát hordanak, és hosszú a hajuk, amellyel minduntalan felseprik a nyilván elpiszkolódott színpadot.

Szerencsére a Herceget éneklő, kiváló technikai tudású Frédéric Charter olyan drámai erővel szólal meg, hogy feledtetni tudja az önmaga paródiájába fúló koreográfiát. Tökéletesen uralja a színpadot, nem is lehet másra figyelni. Csakúgy, mint a második felvonásban elhangzó Le Pouvoir (A hatalom) című dal alatt sem. Kivételes zenei élmény mind a kettő.

Aztán következik Lady Montague és Lady Capulet kettőse a La Haine (A gyűlölet). Bevallom ez a szám is a kedvenceim közé tartozik, úgyhogy az újra fellángoló lökdösődésre nem is tudok odafigyelni, márcsak azért sem, mert a látvány is lenyűgöz. A két szomszédvár úrnője két párhuzamosan leereszkedő hídról fröcsköli szét fortyogó indulatait. A vakítóan erős és éles ellenfényben szinte csak két sötét árnyat látunk, akik kígyózó mozdulataikkal, mint két polip vagy tengeri szörny támadnak egymásra, s ha elérhetnék egymást, bizonyára gondolkodás nélkül meg is fojtanák. Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok Karoline Blandin és Élénore Beaulieu énektudásról. Sajnos a színészi képességekkel kevésbé megáldott Karoline Blandin szerepe (Lady Capulet) túl nagy teret kap az előadás folyamán, ami dramaturgiai kényszer, hiszen a cselekmény jelentős része a Capulet-házban játszódik.

És végre megjelennek a sorsüldözött szerelmesek! A közönség egyelőre visszafogottan tombol. Damien Sargue és Cécilia Cara illúziókeltően szép és fiatal.

Döbbenten olvasom az életrajzukban, hogy egyikük 20, másikuk mindössze 17 éves. Zeneileg és színészileg kifogástalanul teljesítenek, pedig nincs könnyű feladatuk. Roméo az előadás abszolút főszereplője, hihetetlenül nagy teher nehezedik rá, az előadás folyamán 14 számot énekel. A 17 éves, Júliát játszó színésznő érett énekhangja is elképeszt. Szerelmi kettőseik megkapóak, mindegyik karakteres, egymással nem összetéveszthető, zeneileg változatosan érzékeltetik a szereplők érzelmi hullámzásait. Első számukban (Un Jour) még valóságosan nem, csak szerelem iránti vágyukban találkoznak, de a két fiatal hang olyan egyértelműen harmonizál a dalban, hogy összetartozásuk már ekkor nem lehet kétséges. A zenei és érzelmi kiteljesedés a báli jelenet L'Amour Heureux (Boldog szerelem) számában kezdődik, majd két szintén kiváló dalon át az esküvői jelenet Aimer (Szeretni) című dalában éri el tetőpontját, mely egyben az első felvonás fináléja.

A szépen felépített szerelmi kettősök sorát a nélkülözhetetlen mellékszálak jelenetei tarkítják hol jobb, hol rosszabb színvonalon. A sláger persze a Les Rois Du Monde, Roméo, Mercutio és Benvolio dala. Már az első hangoknál hörög a közönség a gyönyörűségtől. Én is megörülök, hogy végre valami tánchoz közelítő koreográfiát látok. Ez a dal ugyan nem viszi előre a cselekményt, hiszen leginkább egy felkorbácsolt, kedélyállapotot ír le, a világ birtoklásának vágyát, mégis nélkülözhetetlen. Nem úgy, mint Tybalt dala, melyet az igen népszerű Tom Ross énekel. Sajnos őt nem sikerült a szívembe zárnom. Amennyiben az volt a célja, hogy Tybaltot mint nevetségesen kakaskodó és férfias pózokba menekülő szenvedő szerelmest ábrázolja, biztosíthatom, hogy a kívánt hatást elérte.

Az első felvonásban még két nagyszerű énekes-színész teljesítményét feltétlenül meg kell említenem. A Dajkát megformáló Réjane Perry különösen második és harmadik számával győzött meg kivételes tehetségéről, habár a Mercutioval és Benvolioval játszódó jelenete az előadásban megszokott lökdösődésben merül ki. Az előadás másik nagy nyeresége a Lőrinc barátot játszó Jean-Claude Hadida énekhangja. Ilyen fakó, kissé rekedtes hangot ekkora drámai erővel megszólalni még nem hallottam. A második felvonás záróképében felcsendülő búcsúdala a J'Sais Plus annyi fájdalmas bölcsességet sugároz, hogy az előadást akár be is lehetne fejezni a finálé nélkül, mert ennél többet erről a tragédiáról elmondani nem lehet.

A második felvonás az On Dit Dans La Rue (Azt beszélik utca hosszat) című közismertté vált slágerrel kezdődik. A hangulat rögtön felforrósodik. A történet azonban drámai fordulatot vesz. Hihetetlen gyorsan követik egymást az események, Mercutio és Tybalt halála. Mercutio esetében sajnos nem sikerült kifognom az első szereposztást, a másodszereposztás Mercutioja pedig különösen a színészi játék tekintetében nem elég meggyőző. Nuno Resende egy egészen kisszerű mitugrászt ábrázol, egy kínosan viccelődő fickót, nem egy filozofikusan tréfálkozó, mulatságos pozőrt. Személyiségének varázsa már az első felvonásban sem emelte ki a tánckar rengetegéből. Minimum kétszer oda kellett nézni, hogy egyszer észre vegye az ember. Most a középpontba állítva is jelentéktelen, halála csupán attól válik csúcsponttá, hogy a jelenet köré van rendezve.

Legalább ennyire érdektelen Tybalt pusztulása is. Ráadásul Roméo éppoly orvul öli meg, mint korábban ő Mercutiot. Ez zavarba ejt, lehetetlen betudni a koreográfia ügyetlenségének, ez mindenképpen értelmezési tévedés. A monumentális temetési jelenet pedig túlbonyolított és kínosan hosszú, mintha a zene hosszúsága felesleges vonulásokra és cselekvéssorokra kényszerítette volna a csekély fantáziájú rendezőt. A látványelemek tobzódása jellemzi a következő néhány jelenetet is, melyek során valóban gyönyörű képek állnak össze, de oly sok munkával és energiával, hogy inkább szétzilálják és gyengítik a szituációkat, semmint gazdagítják. Mégis meg kell említenem, hogy a Mercutio halálát követő ravatal kép szép és megrázó. Ezt jelzi, hogy a hirtelen beálló néhány másodperces csöndben ötezren ültünk mozdulatlanul és megrendülten.

A második felvonás nagy szenzációja az eddig háttérben maradó Comte Capulet Avoir Une Fille (Lányom van) című száma, mely egyszercsak szinte előkészítés nélkül szakad ki a vívódó apából. Sébastien Chato új távlatokat nyit e szerep megformálásában. Nem lehet véletlen, hogy jóval a bemutató után, nemrég ebből is videóklipet készítettek.

A tragikus végkifejlet felé a rendező akaratának hófehér hölgye ismét mindinkább az előtérbe tolakszik, tulajdonképpen ő tünteti el Roméo Juliette-nek szóló levelét is, mely majd a kettős öngyilkosságot okozza. Ott ólálkodik mindenütt, mintha valami kevés értelmet nyerne a szerepe, ha másként nem, látványelemként.

A Le Poison (A méreg) című dal jól tükrözi Júlia kétségbeesett lelkiállapotát. Mint egy megrendült gyermek, keresi fel Lőrinc barátot, hogy segítséget kérjen az általa megoldhatatlannak tűnő szituációban. Képi megoldásában egészen újszerű a jelenet. Egyszerre látjuk a száműzött Roméot Mantovában, a mögötte kifeszített operafólián egy földöntúli, tűzhányókkal szabdalt misztikus tájat, és ugyanezen vászon egyik sarkában jelenik meg a barát alkimista műhelyre hasonlító boszorkánykonyhája, mely erősen emlékeztet a reneszánsz olasz festők Szent Jeromos dolgozószobáját ábrázoló festményeire.

Ehhez képest eljelentéktelenedik Benvolio egyetlen önálló számának feldolgozása, a Comment Lui Dire (Hogyan mondjam el). Végülis csak elmondja Júlia halálhírét a Veronába titokban visszaérkező Rómeónak.

A kriptában lejátszódó jelenetek csúcsa a Mort de Juliette (Júlia halála). Gyönyörű a dal, nincsen benne semmi szenvelgés, egyszerű, fájdalmas szerelmi vallomás. Olyan szép, hogy még a halál is kénytelen elbújni a kripta egyik sötét sarkában.

És következik Lőrinc barát záródala, melyet a közönség már csak félszívvel hallgat. Megmagyarázhatatlan izgalom hullámzik a sorok között. Még véget sem ér a finálé, amikor a színpad melletti ajtókon öltönyös urak lépnek a nézőtérre, és elfoglalják őrhelyüket végig a színpad mentén. Lassan sejteni kezdem, hogy mi következik. A két, gyermekeiket gyászoló ellenséges család még össze sem békült, mikor egyre többen ugranak fel a helyükről, és rohannak le a színpadhoz. Mire felhangzik a taps, már több mint ezren tapossák egymást odalent. Hamarosan megtelik a színpad szőrmók állatokkal, virággal, szerelmes levelekkel, csomagokkal. A hajlongó színészek képtelenek mindet fölszedni. Nyilván majd a takarító személyzet söpri össze őket előadás után. Szűnni nem akaró tapsvihar. Az egész társulat elénekli Az élet császárait és A boldog szerelmet ráadásként. A közönség még most sem akar haza menni, pedig már éjfél van. Sorra kerül a Verona is. Meghajolnak tízféleképpen. Aztán elhagyják a színpadot.

Az előtérben nagy a nyüzsgés, a lelkes távozóknak eladják még, amit lehet. Zavaromban én is megkívánok egy ízléstelen kulcstartót, de aztán uralkodom vágyaim felett. A hideg novemberi párizsi éjszakában elgondolkodom, hogy mit is láttam. Nem állíthatom egyértelműen, hogy színházi előadás volt az. Erre a kifejezetten üzleti vállalkozásra talán a nagyszabású zenés show meghatározás illik a legjobban. Félúton helyezkedik el egy színházi előadás és egy Madonna- koncert között. A zsebemben mocorog a dramaturg ollója. Fejben már át is szabom és össze is fércelem azt a változatot, melyet talán nálunk is elő lehetne adni. Néhány színész és énekes neve is az agyamba villan. Rögtön konstatálom, hogy hihetetlen nagy vállalkozás lenne. Különösen Miskolcon. De hát ki tudja…

Párizs, 2001. november 19. Hársing Hilda