| Interjúk : Interjú Szabó P. Szilveszterrel |
Interjú Szabó P. Szilveszterrel
Meglátni a mosolyt a hideg álarc mögött. Ezer fokon izzani, belélegezni régmúlt színdarabok hangulatát… Belezuhanni a bűvöletbe nem nehéz. Kikerülni belőle annál inkább. Lüktetés, mélység, éjszaka… Interjú Szabó P. Szilveszterrel...
Költészet: Nincs tovább. A költészet a végkifejlet, a csoda, azután már felesleges minden szó. A Költészet felé való törekvés a legfontosabb!
Kabala: Vasmacska. Lebéklyóz, és pszichológiailag is átdeformál, hogy kabalából ne tegyem meg ezt vagy azt. Nekem a kabalák nem csupán kis kacatok. Vannak berögzült dolgok, amiket akkor teszek, amikor nem vagyok a színpadon, és ha ezeket valamiért nem teszem meg, és rontok a színpadon, akkor ezt annak tulajdonítom, hogy a megszokott dolgokat másképp csináltam. Ezért a kabalát lebéklyózásnak, vasmacskának érzem.
Barát: Hál’ istennek, kevés.
Álarc: Muszáj. Én két alapvető álarcot különböztetek meg. Van, amit az ember magára vesz, és van, amit rárakatnak. El lehet így vegetálni életeket meg szituációkat ezzel a seholsincs-álarccal, és ezek kényelmesek tudnak lenni. Ha az ember ki akar törni belőle, nagyon nehéz, mert vagy mások alkották rám, vagy azt hiszik, hogy ez álarc, pedig az a felszín. A felszín alatt értem azt, hogy kit mennyire engedek be a rétegeimbe. Egyébként, általában ez az egész álarcosdi mondvacsinált dolog. Felesleges lerántani másokról, mert túl kicsik, és az ember nem foglalkozik velük, vagy annyira beépültek a köztudatba, hogy akkor engem néznének bolondnak.
Zálog: Ezt kicsit összekötném azzal, hogy rettenetesen gyűjtögető vagyok, nem dobok ki semmit. Zálogban mindig magamnál tartom azokat az emlékeket, amelyekhez ragaszkodom. Én mesterségesen ragaszkodom ilyen zálogokhoz. Ha egy ember, egy szituáció, egy életmozzanat jelentett nekem valamit, akkor abból ellopok egy apróságot, hogy kézzel foghatóvá tegyem. Mondjuk az intuitív, illetve az általam alkotott, elképzelt világ nagyon erős, ragaszkodom hozzá. Csak van, amiből kell egy plusz, realizált jelkép.
Magány: Mankó. Nem tartom negatív dolognak. Élni és élni hagyni. Én úgy alakítottam ki az életteremet, hogy hagynak magányosnak lenni, és ez nekem így jó. Mert amikor nem kell, akkor ki tudok lépni belőle. Nem gerjesztem mesterségesen, de például a munkámban megkövetelem. Olyankor nekem nincs ismerős, nincs barát vagy rokon. A magány számomra színvonal, út a tökéletesség felé.
Taps: Csak egy halk visszhang.
Bilincs: Nekem erről az jut eszembe, amikor tudom az igazságot, de nem szólalok meg, és ezzel saját magamra kattintom a bilincset. Szerintem az, hogy kinek mennyire kötik meg a kezét, már közhely. Az emberek java része gúzsba kötve él. De amikor valakinek saját magára kell rátennie a bilincset az más. Azt manapság diplomáciának nevezik. Sajnos gyakran van rá szükség, hogy ilyen béklyókat kössünk magunkra.
Pólus: Nálam pörög az iránytű. Én egy adott helyen - ha tehetem - mindig úgy összezavarom az energiamezőket, hogy megszűnik az Észak – Dél. Ebben persze van némi rátettség. Nagybecsű, arany mondás, hogy folyik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort. Tökéletesen arra vagyok beállva, hogy a pólusokat úgy összezavarjam, hogy az adott pillanatra emlékezve jussak az emberek eszébe. Addig zavarni, amíg nem lesz az ember maradandó. Pótolhatatlanság… Ezek mind álomképek.
Lüktetés: Fontos. Ez mindig egy amplitúdó, amiben én most úgy érzem, hogy nagyon hosszú a felesleges „lent” vagy „csönd’” rész… A lüktetésben mindig érzek dinamikusságot. Csak nagyon sok benne az alja – egy, a motyogás szintjén lévő élet. Illetve az is hazugság már, amikor nem én okozom, vagy nem miattam történik. Furcsa…
Ajándék: Fontos, de nem érzem azt, hogy ajándék lenne minden nap. Nekem evidens, hogy élek, tehát ezt a kategóriát kihúzom. Ez szerintem a túlzott exhibicionizmusomból fakad. Nagyon szeretek adni, meglepni embereket. Ezért szeretek például improvizálni a színpadon, újabb kis morzsákat ajándékozni, akár önmagamnak, akár annak a néhány hallgatónak, aki benne van a bűvkörömben. Nem játszom közönségnek.
Erő: Ezer fokon izzani. Az is egy furcsa dolog, hogy az erőt hova zárják be, milyen fajta kalickába, és mire használtatják veled az erőd ezer százalékából azt a tizet, ami sajnos szükségeltetik az éppen adott szituációban. Így viszont felmorzsolódik a többi 990 százalék. Elkezded adagolni, hogy hogyan is oszd be azt a tíz százalékot. Nem kell. Szeretek mindig ezer fokon izzani. Az a baj, hogy valahol ez az ezer fok is nagyon kevés, ahhoz a 10 százalékhoz képest is, valahol meg éppen azt nem érti az élet, hogy lehet ilyen sok, mert fölösleges többet adni, mint ami látszódik, vagy amit akarnak, hogy látszódjon.
Színpad: Elmesélek egy történetet. Amikor megkaptam a Halált itt az Operettszínházban, miután lejátszottuk az előadást és elment mindenki, átöltöztem és beültem, ha tehettem a nézőtér közepére, ahonnan tíz-tizenöt percig csöndben néztem a csillárt, a falakat és hallgattam azokat, akik eddig itt játszottak. Megközelíthetetlen és hihetetlenül nagy megtiszteltetés. Számomra nem egy önmegvalósítás céljára szerkesztett kis dobogócska. Azok a fák, az a festék, az a lakk, akik előttem játszottak, a múlt, mindez a színpadnak egy pác-jellege, ami soha nem párolog el, hanem beleivódik. Sajnos sokan vannak, akik rálépnek a színpadra, és mindezt nem fogják fel. A mi létünk csupán egy suttogás a színpadon. Jó, ha van 8oo emberből talán 2o vájtfülű, aki ezt meghallja, és nem a külsőségek miatt jön el: hogy milyen a haja, hogy hány éves stb. Szóval ezért ferdül el a színészet, a színjáték, a CSODA, mert nem darabot jönnek nézni, hanem embert. Persze nagyon fontos, hogy ki játssza az adott szerepet, de a kettőt (embert és történetet) nem lehet szétválasztani.
Mélység: Nagyon fontosnak tartom mindenben lemenni a mélységekig, megjárni minden bugyrát. Innentől nincs felszín… ez egy furcsa ácsszerkezet. Hiszek abban, amit Hemingway mondott, a jéghegy csúcsa-elmélet… Van egy nagyon szép templomtorony, és mindenki azt nézi, csakhogy ott vannak falak, és egy harangláb. De egy torony attól is szép, hogy pontosan azon a magasságon és úgy, valamint abban a szögben tarják a falak. Ezek a falak a torony mélységei, amit az ember aládolgoz, aláérez, alá él meg – akár adott pillanatban, akár egész életében –, és ezt az ácsszerkezetet ő maga kell, hogy kreálja. Illetve nagy részét hozza: a neveltetéséből, a múltjából, a szépérzékéből. Csak hát ugye kell-e ez?
Harc: Mindennapos, de szükség van rá, mert motiváló erő. Áldom a Jóistent, hogy nem érem el a céljaimat, mert így mindennapos a harc, és életben tart. Soha nem szerettem pezsgőt bontani az örömpillanatok felett, és nem szerettem megélni a sikert, hogy most eljutottam odáig. Ha pedig mégis bekövetkezett, akkor valamit változtattam rajta, hogy kicsit más legyen. Újabb célt kerestem. Nem szeretek megérkezni egy állomásra, mert az csupán átmenet.
Fekete: Számomra olyan, mint az árnyék… „Fénynél árnyék, kétség és remény, / Ott Állok, látod, hol te, mindenütt…” (Madách: Ember Tragédiája). A fekete azért létezik, mert van fehér, de mind a kettőt ismerni kell ahhoz, hogy elmondhassuk: ez a fekete… Szeretem. A feketén - mint alapon - látszik a fehér felirat…
Fehér: Nagyon kevés ember fehér nálam. Tisztaság. Például a fehér alkalmas rá, a fekete nem, hogy bemocskolják. A feketét nem lehet bepiszkítani, még külső segítséggel sem. Vannak hófehér emberek, és vannak arra specializálódott emberek, gonosz törpék, akik befuttatják csontszínűre, bézs-színűre. Akkor megszűnik a hófehér hófehérnek lenni. Sajnos nem fogjuk fel, hogy az annak született.
Sors: Meg van írva. Én mindig ülök a trónomon, és hallom a jajveszékelést, hogy most változtathatsz a sorsodon. Erre azt szoktam mondani, hogy nem. Nekem nem megírták, én írtam meg, tudom, hogy be fog következni, és arra várok, hogy a szervezetem mikor reagál arra, hogy nekem most meg kell tennem ezt a lépést.
Hűség: Nálam ez evidencia. Nem én várom el önmagamtól a hűségességet, hanem azok, akik körülvesznek engem. Hűség soha el nem érhető célokhoz. Ha a mindennapokban meg kell hazudtolnunk magunkat, hogy eladjuk a lelkünket az ördögnek – mert gyakran erre kényszerülünk –, akkor nekem kell egy kikacsintás. Számomra nagyon fontos a hűségre való figyelmeztetés, hogy ’veled vagyok’. A bigott köpönyegforgatást nem bírom elviselni, attól mindig kikészülök, nem is értem meg. Egyszer okoztam ilyet, tehát tudom, miről beszélek.
Hideg: A hidegség is álarc számomra, legalábbis egyik fontos alkotóköve. Az a furcsa, hogy érzem magamon, gyakran tudatosan nem engedtem meg, hogy megérintsenek pillanatok. Felvettem ezt a hidegséget. Ez olyan, mint amikor kap egy oltást az ember, és a szervezete elkezdi termelni ellenanyagot. Én annyira kitermeltem, hogy sajnos elvesztettem a legalapvetőbb tényezőt, a meglepődést. Nem tudok meglepődni. Ez egy olyan hidegség, amit megélek, átélek, és magaménak mondhatok. Nem azt mondom, hogy szükséges rossz, mert nagyon irigylem a naiv embereket…
Éjszaka: Imádom. A legszívesebben csak éjszakában élnék. Nem szeretem a reggeleket, amikor felébred a város. Nagyon rossz alvó vagyok, de alkotó nem alvó, és reggel hatkor, amikor megiszom egy kávét, és lefekszem, nekem ott ér véget a nap.
Bűvölet: Szeretek bűvöletet okozni, de nem élek bűvöletben. Rettenetesen szeretem a mágiát, szeretnék érteni hozzá, szeretném használni. Biztos vagyok benne, hogy vannak bennem dolgok, de nem vagyok birtokukban. Előfordul, hogy bűvöletben vagyok, mint például legutóbb is: megyek, és egy utcai lámpa alá érek, és az abban a pillanatban gyullad fel… Tudom, hogy ez számtalan más emberrel is megtörténik, de erről nem veszek tudomást. Csak én élek. Én nagyon önmagammal foglalkozom, illetve azzal a kis körrel, akiket beengedek. Igen, ez a bűvölet…
Kudarc: Egy. Saját magam tettem önmagam ellen. Önmagammal vallottam kudarcot, egy bizonyos pontban. És sajnos nem tudom feltalálni az időgépet.
Meleg: Nagyon szeretem a meleg hangot. A mai színjátszásban van egy nagyon felfokozott, nem a saját hangunkon beszélés, nem a saját érzelmeinket megélő, már-már evidenciának tűnő habitus. Rettenetesen szeretem azt, amikor egy ember leül, a munkától kellemesen elfáradva, vesz egy mély levegőt, és akkor őszinte. Kellemes melegség tölt el ilyenkor. Általában a szerepeimnek minden egyes hangvételét a melegebb hangok, az őszinteség felé próbálom terelni. És ez érdektelen. Az a fontos, hogy ki tud adott pillanatban minél jobban eltorzult szemekkel, arccal, hanggal és lélekkel üvölteni, és akkor ő a jó színész… Hát nem. Nagyon fontos a dolgok lüktetése. Végső soron nekem ez a melegség.
Szerelem: Gyengévé tesz. Esendőség. Pontosan azért öl meg, mert minden fizikumom, minden intellektuális beállítottságom nap mint nap boxmeccset vív. Nagyon-nagyon szükségeltetik ez a gyengeség. Nem kerestem soha, a szerelem az bekövetkezik. Van, hogy beleszeretek egy ember gesztusába, egy hangvételébe, egy mimikájába, abból összerakom, és olyankor a szerelem egyben van nekem…
Hazugság: Egy esély…
Hit: Evidencia. Én a másik felemet keresem kis életemben, de az én önnön másik felem a hitem. Tehát hál istennek harmóniában élek önmagammal, mert megvan a másik felem, a hitem, ami úgy jó, ahogy van. Megpróbálni megingatni, hozzátenni, elvenni, torzítani: súlyos vétek.
Mosoly: Szelektálok. De mint mondtam, szerelmes tudok lenni. Mosolyt okozni szeretek. Nem bájvigyort, inkább a cinkos mosolyban hiszek. Amikor ülök a tömegben, körülvesznek, bámulnak rám, kinézek, és ő tesz egy félmosolyt, hogy értelek. Csak ahhoz nincs hangom, hogy meghalld: ott ülök, és értelek. És vannak azok a mosolyok, amikor a nénikét átkíséred és megköszöni… abban is benne van egy egész élet. Én is hoztam egy mosolytáblát az életemből, hogy miért kaptam, vagy nem kaptam... Én nem dobálózom mosolyokkal. Megvan annak a helye és értéke…
Köszönöm az interjút.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
